Az októberi Pontyvilág magazinban Polgár Karcsi, a Gigant –korábban a Polibojli- csalik atyja taglalja miért is jobb nekünk, horgászoknak az, ha kész, gyári bojlit veszünk, s nem odahaza vacakolunk. Ezzel replikáznék most egy kicsit. No de ne tessék félreérteni!
Nem kell ahhoz a csalikészítés boszorkánymesterének lenni, hogy az ember véleményt alkothasson az említett újságcikk alapján. Én is, mint mindenki más, használok gyári bojlikat, sokszor, sok félét, ahogy a helyzet kívánja, meg a pénztárca engedi. Korábban okkal írtam egyes márkákról, típusokról. Ami egyik lényeges különbség: azok a felső kategóriából kerültek ki, s nemcsak áruk, sokkal inkább a beltartalom, és a megbízható minőség miatt is. Sőt, minő skandalum, két Északnyugat-Dunántúli magyar cég termékeit is rendszeresen vásárlom, mint kész bojlit, és mint összetevőt is.
Meg aztán nincs nekem semmi bajom Polgár Karcsival. Elismerésem, hogy azt a terméket, amit legyárt, ilyen sok évig, ilyen sikeresen viszi a mai napig is. Én magam is használtam egy alkalommal epres Gigantot, amikor az új bojlilövő csúzlimmal ismerkedtem. Igaz, nem tudom, ma van-e epres Gigant, de már egész tűrhetően lövök. Lehet, ideje lenne beruháznom egy dobócsőre is?!
De menjünk sorjában! A bojlikészítés hatósági előírásairól egy alkalommal már tett valahol említést Spike mester, ebbe nem mennék bele. Csak annyiban talán, hogy szerintem egy csali minőségének semmi köze –jó esetben- a HACCP követelményekhez, és az EU-előírásokhoz. Vagy legfeljebb annyira, amennyire egy vidéki toszkán vendéglőben a vacsorát illetően, ahol tudvalevőleg mindent alkalmaznak ősidőktől kezdve, csak HACCP-rendszert nem.
Nem hinném, hogy az egyöntetűséget, az állandóságot nemcsak szabványokkal, és nemcsak üzemi körülmények közt lehet biztosítani egy termék esetében. Egy adott recepthez úgy gondolom, hogy minden alkalommal ugyanazokat az összetevőket tesszük bele. Ráadásul nagyjából annyit veszünk meg, amennyit fel is használunk. A szavatosságot már kezdik a cégek egyre jobban feltüntetni, s a bontott, erősen szagos zacskót rakosgatni senki sem szeret. Legalábbis nekem egy belachan esetében eszembe se jut… Minden bizonnyal ugyanabból a horgászboltból vásárolunk, hisz kinek-kinek megvan a maga kedvenc üzlete –nem véletlenül. Hovatovább ma már ott tartunk, hogy a boltok polcain van mindenféle kiszerelés. Egy kiló, fél kiló, harminc deka, tíz milli, ötven milli, öt deci, öt liter, vagy csak egyszerűen annyit mérnek ki, amennyit kérünk. Merthogy igen, ilyen is van… Aztán otthon belevetjük magunkat a melóba! Kimérjük a hozzávalókat. S akinek nem futja tizedgramm pontos mérlegre, az méri mással. Aki nem pipettázik, az csepegtet másból, vagy kiméri mérőpohárba, esetleg kupicába. Bár ekkor az a veszély fennáll, hogy a feketebors-olajos kupicából hajtja fel a szilvóriumot egy előzetes mosogatás nélkül, s ekkor garantáltan kiugrik a szeme. Száz szónak is egy a vége, ha valaki saját magának készít csalit, abba saját érdeke miatt is beleteszi tudása, lehetőségei legjavát. Ellenben egy gyárban a gazdasági érdekek egészen más szempontokat érvényesítenek. De végső soron –normális viszonyokat feltételezve- szinte ugyanannak a gyártónak a zsákjaiból dolgozunk háztájiban is, üzemben is. Gondoljunk csak a Haith’s-termékekre: Prosecto, PTX, Robin Red, stb...
Komolyra fordítva a szót: igyekszik nyilván mindenki amennyire lehet, pontosan dolgozni. A folyadékoknál nincs is gond, egy fecskendővel minden óramű pontossággal kimérhető. De mi történhet, ha néhány grammot tévedünk? Mit fog csinálni az az egy-két gramm GLM por, vagy méregdrága kivonat egy kiló mixben? Elbújik a sarokba, és integet?
Az aromakérdést ne feszegessük. Aki használt már S-Carp vagy Spike bojlit, vagy legalább olvasott bármit az említett Uraktól az úgyis tudja, mire gondolok. Aki pedig nem, annak javaslom Mézes Miklós professzorral készített interjúkat. De német horgászok is igen terjedelmesen írtak az aromahasználatról a „Hogyhogy? Mi okból? Miért?” c. munkában, ami ma már szinte minden pontyhorgászattal foglalkozó oldalon elérhető.
A tartósítás örök dilemma a házi bojligyártásban. A só, a cukor egy adott koncentrációban sokáig képes tartósítani ugyan, de ez nem oldja meg a problémát. Mert mégiscsak egy viszonylag nagy víztartalmú, fehérjékben, szerves anyagokban gazdag végtermékről beszélünk. A szárítás sem túl jó megoldás, mert a levegőben sok a bomlást elősegítő mikroorganizmus, élő szervezet, továbbá a bedolgozott illékony anyagokat sem szeretnénk elveszíteni. Tehát egy megértő feleség esetében a fagyasztás egy teljesen kielégítő tartósítási módszer -marad.
Az árak… No, ez az, amit a magyar sajtóban feszegetni nagyobb bűn, mint a tó legnagyobb halát számla nélkül eladni maszek lavórba. Ezesetben az ár mindenképp érdekes dolog. Egy példa: végy tíz kiló Gigantot. Azt hiszem, tíz kiló bojlit a legtöbben, azért minden túlzás nélkül elhorgászunk egy szezonban. Aztán végy tíz kiló bojlihoz –kb. 8 kiló szárazanyag- hozzávalókat. Ugyan nem számítva az „extrákat”, de gyanítom, hogy Karcsinál a 2500Ft-os fogyasztói kilónkénti ár relatíve kis mennyiségű -például- polip-kivonatot, előemésztett hallisztet, vagy Haith’s –féle összetevőt takar. Mert ha levesszük az egyes kereskedelmi árréseket, áfát, -egyéb költségekről nem is beszélve- akkor egy meglehetősen szerény összegből kell kihozni a golyót… No most, kérdés, mi fér bele ilyen szerény összegbe? Jó-jó, tudom, voltak idők, amikor málnaszörppel gyúrták össze a kukorica és a búzalisztet, de most nem a nosztalgiázás van terítéken.
Szóval ennyit az „ … olcsóbb, biztonságosabb horgászat”-ról. Kíváncsian várom a fejezet következő részét, ahol Karcsi a minőségi követelmények elvárható szintjéről értekezik. Addig azonban horgászom egyet, igaz saját bojlival, majd újra megkeresem a neten az a posztot, ahol Mézes professzos a Szent István Egyetem Takarmányozástani Tanszékén bevizsgált bojlik tényleges(!) beltartalmát ecseteli.
