Carpmania oldalán megjelent egy rövidke cikk a fotózásról. Egészen pontosan arról, hogyan is próbáljuk legújabb zsákmányunkat megörökíteni oly formában, hogy ebből maradandó, élvezhető, kissé exhibicibb alkatoknak közölhető piktúra szülessen. Úgy vélem, hogy erre fordítják a legkevesebb figyelmet a horgászok, majd a végeredményt egy vállrándítással letudják. Nem akarok hosszas fejtegetésbe bocsátkozni pixelekről, színhőmérsékletről, hullámhosszról, expozíciós időről, mert nem célom a halálra untatás, se a céltalan észosztás, inkább próbálom három rövid részben összefoglalni a fontosabb dolgokat.
Én már néhány esztendeje fotózgatom, lassan rendhagyó módon: filmre. Azt hittem, hogy a vízparton se érhet meglepetés, egy hal fotografálásában ugyan mi nehézség lehetne. No mindjárt az első halnál egy világ dőlt össze bennem.
Először is osszuk két fő csoportra a pecásokat. Az egyik még mindig filmre próbálja megörökíteni élete halát, a másik a progresszív digitális. Előbbi nem élhet a kép visszanézésének nagyszerű lehetőségének, tehát ő fokozottan figyeljen. Utóbbiak újabb három csoportra oszthatóak: a telefonnal próbálkozók, a szappantartó-tulajok, a böhöm méregdrága technikával arcoskodók.
Telefonnal még sosem fotóztam, így ennek ismertetését inkább arra hagynám aki ért hozzá, mindenesetre az ő esélyeik egy Natoinal Geographic címlapfotóra annyi, mint Kóka Jánosnak teveháton bejutni az mennyek országába.
A szappantartó-méretű, ám néha meglepően jól használható kis kompaktok büszke használóinak nagyon jó, ha ismerik gépüket, különösen annak korlátait, és nem a vízparton kell szentségelni a negyedmázsás rekordot szorongatva éjjel kettőkor szakadó esőben.
A drágább, tükörreflexes –ún.: SLR- gépek tulajai a legkönnyebb helyzetben vannak. Lehetőségeik közel korlátlanok, bár ennek esetenként elég magas ára van.
