A legek versenyének is lehetne talán nevezni némi elfogultsággal a különféle ún. bojlis versenyeket. Legek, mert a leghosszabb horgászversenyek, a legnagyobb haltömeget adó, a legdrágább, mert egy-egy neves nemzetközi megmérettetés nevezési díja 1000 euro, vagy 600-900 font, a legnagyobb díjazású, mert forintban számítva milliós nagyságrendű első, sokszázezres dobogós díjak vannak. Megkockáztatom, hogy az elterjedt meghívásos rendszer miatt a legnehezebb bejutni.
Miért az „ún.” kérdezhetitek joggal? Őszintén szólva, nem tudom, mi lenne a legmegfelelőbb megnevezése. Mert ugye kishalas, gilisztás, vagy épp kukoricás versenyek sincsenek, vannak viszont műcsalis, és legyes, tehát a csali által determinálható kupák. A pontyfogó is elég hülyén hangzik, mert akkor az öt kiló alatti példány nem ponty? Pontyfogó? Akkor viszont a feederes-matches finomkodókkal kapunk hajba. Ilyenkor jön jól a fantázia, és a tradíció. Vagy mégsem?
Elöljáróban le kell szögezzük, nem igazán versenyzek. Jobb helyeken létezik egy olyan kitétel, ami tulajdonképpen áthidalhatatlanul választja szét a pontyfogó és a bojlis etapokat: ez a súlyhatár. Amíg egy-egy finomszerelékes versenyen néhány öt kilós ponty már-már dobogós helyezéssel kecsegtet, addig egy nívós bojlis rendezvényen épp, csak megütné a mércét a horgász ugyanazokkal a halakkal. A súlykorláttól sok rendező még a ma is tartózkodik, nem meri megkockáztatni, hogy több csapat értékelhető fogás nélkül maradjon –mint későbbi hírvivő-, vagy az terjedjen a környéken, hogy a menő bojlisok csak ennyi és ennyi halat bírtak fogni, biztosan gyenge a tó. Ha jobban végiggondolom, a bojlival horgászók nem általában a halak, vagy a pontyok tartózkodási helyeit, vonulási útjait kutatja, hanem a nagy, öreg, magányosan szedegető, óvatos példányokét. Megkockáztatom, más etetési stratégiát is dolgoznak ki egy, mondjuk úgy, nagyhalas versenyre, mint egy általános pontyfogóra. Figyelembe vesznek egy sor olyan körülményt, amivel elsősorban a nagyobb példányokat célozzák meg. Pellet- és bojliméret, íz, satöbbi. Bár én nem hiszek az ún. „nagyhalas” bojliban, de hátha… Szerintem jóval körülményesebb egy magos, gyors oldódású pellettel vastagon terített, édeskés etetésen nagy, pláne sok nagy példányt fogni, mert a mindössze pár kilós példányok hamar felporszívózzák, míg a testesebb, tapasztaltabb egyedek a szélén szedegetnek, szaglálódnak.
Feltűnt azonban, hogy az egyes kupák szabályzata közt első olvasatra csupán apró, ám az eredményhirdetés idejére, s jó ha nem hamarabb, nem épp elhanyagolható eltéréseket hoz. Hallható ugyan egy általános megjegyzés a szervezők részéről, hogy mindenben igyekeznek a szabályzatot és a körülményeket az európai világversenyek, bajnokik rendszeréhez igazítani, viszont nem sokan vannak, akik tudják is ennek mibenlétét. Tehát sokan nem ismerik a szerencsésebb viszonyok közt élő „fejlett” országok versenyviszonyait. Ez annál is inkább érthető, mert hazai indulók elég kevesen startolnak külhonban, és azok beszámolói sem a legrészletesebbek, ha egyáltalán vannak. Pedig jóval többen vágnának szerintem bele, ha nem lenne ennyire rejtett minden fontos információ. Ez valahol a nemlétező, s olyannyira áhított Pontyhorgász Szövetség –vagy ilyesféle szervezet- feladata és felelőssége lenne.
Érdemes megemlíteni talán a botok számát is.. Én speciel a mindennapokban nagyon szeretném használni a harmadik botot, egy versenyen pedig komoly jelentőséggel bírhat. A kizárólag a partról való, vagy behordásos módszer, az engedélyezett medertérképezési metódus valahol a „hely jellege” kategóriába is sorolható. Sajnos. Úgy érzem, a szervezők még ma sem fordítanak kellő figyelmet erre a roppant fontos részletre. Nem hagyhatom szó nélkül a patakmeder-mániát. A legtöbb vízen a helyi sporik szent meggyőződése, hogy a régi patakmedret kell, vagy tanácsos célba venni, mert az a legjobb, ill. az egyedül szóba jöhető meghorgászandó hely. A bátrabb, és -ugyancsak a helyi sporik szerint nem minden negatív jelzőtől mentes- ifjabb generáció erre pedig egy alapos radarozással dönti romba az évtizedes, kánonjogot nyert, a parti kövekbe belevésett nézetet. Mert ahol legtöbben a „régi patakmedret vélték, ott maximum egy kicsit mélyebb iszapréteg van, ne m pedig törés, vagy más efféle kedvező változatosság.
Megmosolyogtató még egy, napjainkban oly divatos jelenség. Honi kis egyesületek vezetői vélhetően írás és szóbeszéd útján terjedő, féligazságokkal teli információközlései alapján –metafizikai tanításokat ferdítve- a „tiszta pénz filozófiájának” tartják a „bojlis versenyek rendezését. A dolog diszkrét bája, hogy miközben az a baklövés is előfordulhat, hogy a vezetőség nem is ismeri a saját vizét. Mondjuk kor, állapot, halak várható nagysága, mennyisége még házon belül sem vita nélküli. A nagy bevétel ígérete nagyon csábító, s ha lebírja az egyesület a bojlival horgászókkal szembeni, sajnos nem minden alapot nélkülöző ellenérzéseit, akkor az akár jótékonyan hathat a hallal való bánásmódra, s az általános vízparti mentalitásra. Hangsúlyozom, mind a példaadó, mind a fogadó fél részéről szükségeltetik a megfelelő hozzáállás, nyitottság, és magaviselet.
Fontosabb viszont az engedélyezett etetőanyagok fajtája, s ezzel tényszerű összefüggésben az alsó súlykorlát mérete, hovatovább léte. Amíg a szerényebb állománnyal –és kasszával- rendelkező kisebb tavakon olyan pontyfogó kupát szerveznek, ahol nincs súlyhatár, ott szóba jöhetnek talán még a jó öreg szemestakarmányok és a tigrismogyoró, és a köznyelv által egyszerűen csak etetőanyagnak hívott, idegenül szólva method mixek. A hazai, reprezentatívnak nem minden gond nélkül nevezhető, például (!) maconkai megmérettetéseken a parittyázással, PVA-val bejuttatható gombócok azért némileg más alapot adnak a csapatnak, mint egy pelletes-bojlis etetés kizárólag csónakból 200-300 méterre.
Egy elmélet szerint minden hal a saját energiaszükségletének megfelelő mennyiséget eszik. A táplálékkeresés, és fogyasztás is energiaveszteséggel jár. A kétkilós a maga két kilóját cipeli egész nap, s eszik annak megfelelően. A nagyobb, mondjuk tizenötös, a maga terhét cipeli, és sokkal több energiát veszítene az apró szemes feltakarításával, mint amennyit nyerne, ezért a darabosabb, s talán veszélytelenebb kagylók, egyebek után kutat. Neki egy bojlis, chunks-os etetés a terített asztal. Helyben a kaja, s ha semmi nem gyanús, jöhet a zaba, ráadásul kevesebb jelenlévő táplálék-konkurens társaságában. Hogy ez a gondolatmenet mennyire igaz, nem tudom, mindenesetre elég logikusnak hangzik.
Nem beszélve arról, hogy mi minősül szemestakarmánynak. Mert kölessel, aprómaggal, legfeljebb az ország legeldugottabb zugaiban élő anyókák etetik a tyúkokat. Kendermaggal, csillagfürttel, tigrismogyoróval pedig senki sem takarmányoz, esetleg a bioüzletek polcain jelenik meg „emberi takarmányként”. Véleményem szerint – verseny ide, vagy oda, de sokan nem rendelkeznek semmiféle etetési kultúrával sem, már ha van ilyen. Jellegzetes példa erre a diszperzites vödörszámra beöntött száraz, vagy bizonytalan vajsavas-rothadó folyamatban leledző kukorica, vagy a pelyvás, gyommagos magtársöpredék-minőségű búza. Vannak, akik ezt a pelletek csillagászati árával magyarázzák, de amíg minden kereskedő érdeke az egekben tartott pelletár, addig ugyanezek a kereskedők versenyzővé változva hangosan szidják a fent említett „etetőket”. Ilyenkor lenne érdemes végiggondolni a horgászvíz-horgász-horgászboltos összefüggést, az érintetteknek magukba szállni.Természetesen vannak vizek, ahol a kezelők mereven elzárkóznak mindenféle olyan kupa szervezésétől, ahol a „bojli” „nagy ponty” „hal visszaengedése” fogalmak, vagy ezek bármely mondattani alakja a szövegkörnyezetben gyaníthatóan előfordul.
