A férfiember életében néha jönnek pillanatok, amikor - bizonyára a hormonok hatására- nagy tettek végzésére ragadtatja magát. Néha ez egészen tragikus formákat ölthet –lásd napjaink története-, néha pedig rendkívüli eredményeket. Korlátaimat figyelembe véve próbálom elkerülni a Reichstag-szerű égést az alább elkövetett sorokkal. Nem tudom, valahol, valaha megjelennek-e majd soraim, mégis virtuális papírra vetem őket. Van bennem egy nagy adag fenntartás, mert ha valamely szerkesztő veszi is magának a bátorságot, hogy széllel szemben végezze a kisebbik dolgát, akkor is jobbára azok olvassák majd, akik ha szőrmentén is, de egyetértenek ezzel a kis tartalommal. 
Egy kedves sporttárs írt egy vitriolos szösszenetet egy pontyhorgász lapra. A névnek nincs jelentősége, pláne ha végiggondolom az egyes lapok és személyek közti oktalan marakodást. Ez a sporttárs épp napi tények nyugvó siratja el a magyar horgászsportot. Kavarognak bennem a gondolatok, mert gyakrabban és szélesebb körben lenne szükség ilyenre, közben pedig kétséges a dolog hasznossága, mert fájdalom, de pont ott talál az ige süket fülekre, ahol a legnagyobb szükség lenne a főhajtásra, és a bűnbánatra.
Elsírják az öreg sárgavégű nyele mellől, s a drótszák mellől: „óh, bezzeg az én időmben ennyi meg ennyi kiló hallal raktuk tele az ezerkettes csomagtartóját, annyikilós compót, aranykárászt vittünk”, „hej, amikor hajnalig pucolta az asszony a kosárnyi nyurgapontyokat egész nyáron…” Erre mit lehet ugyan felelni a halpaplan és a fertőtlenítő spray mellől?
Egy magántóra járok sokat horgászni. Nyakas, kemény ember a tulaj, sok haragosa gyűlt össze, mióta horgásztat. Mivel halelviteli tilalom van nála, s kötelező a kímélő matrac, így csatarendbe állított saját költségén vagy egy tucatot. Ma egy koszlott darab árválkodik csak, mind ellopták, ám ennek ellenére nem szaporodott a parton matracot használók száma.
Itt járt nálunk sokak példaképe nemrég, Frank Warvick, s dicsérte a tavainkat, halainkat. Valami fura defektus folytán eszembe jutott, mekkora pénzeket akasztanak le külhonban egy Velencei-tó, Balaton, vagy Tisza-tó méretű, adottságú vizeken. Arról nem is beszélve, hogy lassan kihalásos alapon lehet csak eljutni egy-egy híres távoli horgászvízre. Vajon mit kellene tenni ahhoz, hogy mi is annyit profitálhassunk a sorolt vizekből, mint a francia, angol, román satöbbi horgászok? No nem a nagy magyar állami, szövetségi ténykedésre gondolok, mert azt hiszem, az elmúlt majd két évtized megtanított minket arra, hogy mit, honnan, és mennyit várhatunk. Sokkal inkább a mi kis egyéni szintünkre gondolok.
De hogy világosabbá váljon a felsőbb szervekkel szembeni fenntartásom: Évek, sőt lassan évtized alatt sem ért el arra a szakmai és erkölcsi minimumra ismert hazai szerkesztő, felelős ember, hogy a sokezres példányszámú nyomtatott sajtóban ne jelenhessék meg olyan rekord, ahol bizonyítható, vagy alapos a gyanú arra, hogy a hal nem került vissza a megfelelő ellátás után a saját (!) vizébe. Nem nagy dolog, de mégis.
Most veszem észre, hogy csak beszélek, beszélek, közben pedig minden egyes betű falra hányt borsó. Vannak ugyan „bojlisulik”, de a többség által megfizethetetlen áron. A kis szerveződések, (értsd: egy-egy fórum, oldal közönsége) sem szerveznek olyan megmozdulásokat, ahol teret lehetne engedni egy más szemlélet bemutatásának. Nem véletlen, hisz mindenki ebben a szezonban akarja a szerencséjét megcsinálni. Bármi áron.
Nekik is lesznek/vannak gyermekeik, s természetesen el fog jönni az idő, amikor én is, Te is kedves Olvasó, meg a Boltos Bácsi is – akit a szeme helyén pergő $ és € jelekről szoktunk felismerni, különben szarik bele a világba- azt szeretné, hogy a cseperedő gyermek szép halakat, uram bocsá’ pontyokat fogjon, lehetőleg minél nagyobbakat, és minél többet. S mivel magyarázzuk meg majd gyermeknek és magunknak a betlit, vagy a kudarcot? Hogy nem telepít tizenkilós pontyot a fránya tógazda, hogy volt képe kipusztulni annak a fránya compónak, koncérnak, satöbbinek? Azon ki fog elgondolkodni, hogy egy-egy sörért cseréltek gazdát ezek a halak, hogy zsíros halléként, rosszabb esetben macskaeledelként fejezték be pályafutásukat.
Kedves gyermekek, a hal amit anyu megfőz az nem kinn a tóban, az a teszkóban terem. Amit apu a tóból hazahoz, azt meg tőled lopta el.
