Valamikor, jó harminc évvel ezelőtt, egy jól megmagyarázott, de annál kevésbé megalapozott, logikátlan döntés eredményként a Szerv úgy döntött, hogy az addig működő hárombotos háromhorgos horgászatot, és az egész szabályzatot kiforgatja, politikailag korrekt nyelven: megreformálja. Volt azóta kisebb-nagyobb vita, restaurációs kísérlet, de érdemi változás nem történt. Közelmúltban aztán egy bátor ember úgy döntött, egybekötve az aktuális szakmai kiállítással és vásárral, aláírásokat gyűjtve próbál meg hatni civil szerveződésünk nagyhatalmú vezetőire.
Szövetségi lapunk főszerkesztője darab időre rá vezércikkében kardoskodott a három bot értelmetlensége, mellett, általa okozott vízszennyezés – megnövekedett beszórt etetőanyag mennyiség, stb- halrablás, üzleti érdekek ellen.
Kisvártatva egy lelkes, logikus ember levele jelent meg másik lapban. Melegen tartva a témát, a szövetégi lap esztendő múltán új cikket közölt a csúf, gonosz, harmadik bot ellen. Szent evangéliuma szerint a sportjelleget az egy bot kölcsönzi, míg a szórakozást a két bot biztosítja. Két bottal még lehet bírni ha betámadnak halak, de csak akkor, ha az egyikkel pontyozunk, tudvalevőleg arra kevesebb a kapás. Háromnál csak anarchia, gubanc, felfordulás van.
Most nem szállnék vitába a Szerv gondolataival. Egyrészről, mert minden egyes állítás ezer sebből vérzik, s ezeket az unalomig lehetne cáfolni, másrészről pedig minden józan gondolkodású horgászember éppúgy látja ezeket a sántító érvkonzerveket.
Most adódik a kérdés, kit tekintek horgásznak? Az én olvasatomban az az ember horgász, aki azért ül ki a vízpartra eme tevékenységet végezni, hogy jól érezze magát. A halfogás csak másodlagos dolog. Aki nem bír felfedezni annyi szépséget az anyatermészetben, hogy az felüdülést, pihenést, sikert találjon ott, az nem érdemli meg, hogy részese legyen ennek a kiváltságnak, hogy horgásszon. Az a rabruhás áruház akváriumába próbálkozzék inkább. A horgászat tevékenysége nem jelenthet megélhetést, mert nem tud megélhetést biztosítani, még akkor sem, ha hazahordja, és eladja a sproli a mázsás harcsákat, tizen-huszonkilós pontyokat, amurokat. Nem lehet mérce esztendő végén számvetéskor, hogy hány kiló hal került a konyhára, mennyit sikerült eladni aprópénzért, liter borért. Természetesen nem azt mondom, hogy ne főzzünk jó harcsapaprikást, hallevet, ne süssünk ropogósra néhány szép pisztrángot. De nagyon meg kell nézni, miből eszünk, mit akarunk elpusztítani.
Összekötve a picinyt eltérő két fenti gondolat fonalát: Ezek a fránya angolok, nem elég, hogy nem átallnak egyszerre akár három-négy bottal is horgászni, még óvják is a halaikat. S a környezetüket. -Nem véletlen ott jelentek meg a kivehető, vagy alj nélküli sátrak, erre arra tekergethető bottartó állványok, szinterezett ólmok, stb.- Újabban már felfegyverzett kis csoportok róják a partokat. Egyrészt azért, mert elvetemült emberek engedélyek, papírok nélkül, vagy épp azzal de elviszik, pusztítják az odakint aranyáras, és legkedveltebb halat, a pontyot. Másrészt azért, mert vannak emberek, akik ezt megakadályozzák, vagy épp megbosszulják, így a köz nyugalma érdekében már szükséges az erőteljes fellépés.
Értem is, és nem is a Szervet, amikor lavóroknak, ipari vizeknek gúnyolja az olyan tavakat, ahol lehetőség nyílik a többedik bot elővételére, és nagyobb esély a szép fogásra. Ahol meg lehet fogni a két-háromkilós compót, dévért, a tízes csukát, az ötvenes harcsát, a húszas pontyot, de jöhet tenyeres aranykárász, vagy félkilós sügér. Ahol az üres stég ritkaság, mert egymásnak adják a vevők –azaz a horgászok- „kilincset”. Ahol nemcsak a pénz van megbecsülve, hanem az is aki odaviszi.
A siránkozás, a Pató Pál uras gondoskodás-gondolkozás csak oda vezet, ahol ma a Szigetköz tart. Irigylésre méltó adottságainkat úgy pazaroljuk, mintha ez lenne Krőzus földje. Természetesen az elmúlt bő hatvan év kialakította, és bebetonozta a kéz-kezet most szemléletet, és mindig, minden szinten egyedüli félmegoldássá vált. Így maradt el a felelősségre vonás a balatoni busa- és angolnatelepítésekért, az országos szintű törpeharcsa telepítésért, a lecsapolásokért, ipari méreteket öltő halrablásért, környezetszennyezésekért, és még hosszan sorolhatnám, az utóbbi hat évtized ökológiai katasztrófáit. Mert fajok, élettani társulások eltüntetése, annak tűrése mi, ha nem katasztrófa?
Mert kis hazánk megoldásaira messziről ráismerni. Égető problémáink vannak a Balatonnal, folyóinkkal, mégis havi bontásban jön a szentencia, milyen nagy eredményeket is értek el a vízügyi és a szövetségi szakemberek az aktuális konferencián vagy pincepörköltön. Úgy rémlik, mintha az ország ügyeit is így intézték volna jó négy évtizedig…
De minden bizonnyal az én renitens, akadékoskodó természetemmel vannak bajok. Pedig már Candide is megmondta a mű végén: „Minden a legnagyobb rendben van!”.
