Már véget ért a falu, csak az utolsó kandeláberek szórtak némi fényt a murvás ösvényre. Az apró fagyos mészkődarabkák csikorogva sírták ki magukat a gumikerék alól Kemény fagy volt, az esztendő utolsó napjait mutatta a naptár, de a jótékony hó még sehol sem mutatta magát. Már lebukott a nap, de még nem vált tusszínűvé az ég, a maradék fény még próbált küzdeni az éj sötétjével, így az Öreg még anélkül tudott kikerekezni a partra, hogy bekapcsolta volna berregő dinamóját. Vén Tihany biciklijén már fényét vesztett krómozású kormányán foltos gyékényszatyor egyensúlyozott. Öreg hajtója ebben a régi alkalmatosságban hordta értékeit, akár a boltba, akár a vízpart ment. Még megboldogult nejétől maradt rá az egykor jobb napokat is látott jószág. Most néhány doboz, kendőbe kötött étel, kis szíverősítő, s egy jól becsomagolt viharlámpa szoroskodott egymáson.
A vén drótszamár lassan végképp eltűnt a part menti égerfák közt. Már hallani lehetett a hullámok csacsogását a part menti köveken. A parton már véget ért a murva, csak a befagyott tócsák ablakszemei verték vissza a halvány holdfényt. A biciklit tolni kellett. Jó ötvenméternyi kacsázás után bal oldalt megsűrűsödött az égerfák köt kornyadozó lombjahullott bozót, jobb oldalról pedig a sárguló nád töredezett fala meredt az égnek. Itt megállt.
A mit sem sejtő, a Drávát nem ismerő, vízen nem járó idegennek ez a hely semmit nem mondott volna. Nem tudott volna a nád mögött megbújó nagy, lapos sziklákról, és az előttük ásító kútról. Az anyatermészet érdekes játéka folytán, itt egy darabon kimosódott a fenék, jó méternyivel mélyebb volt, az amúgy sem sekély átlagos mélységnél. Mivel itt egy nagyívű kanyart vett a folyó, ez a belső rész lassan mozgó volt, ideális rablótanya a mélyben fekvő köveivel, tuskóival.
Öreg barátunk nekitámasztotta egy hasonló korú faóriásnak egyetlen közlekedési eszközét, majd maga előtt széthajtogatva a nádat, lassan belépett az idegenktől sosem háborgatott parányi területére. Letette kis motyóját, majd mint hazatérő gazda, úgy nézett körbe. Kihúzta magát, és nagyot szippantott a friss, hideg légből. Zsebéből cigarettát kotort elő, s lassú, akkurátus mozdulatokkal rágyújtott. Nézte az estét, a felhőkkel birkózó holdat, hallgatta a hullámok locsogását, egy pézsma motozását a halott part növényzet sűrűjéből.
Nem volt miért sietnie. Az ünnepen már túl volt. Egyedült töltötte, csak karácsony másnapján volt vendégségben, a szilveszter pedig már rég nem ígért számára akkora mulatságot, mint évtizedekkel ezelőtt. Úgy gondolta, idén még kilátogat egyet kedvenc helyére, ilyenkor úgy sincs senki a parton.
Végigszívta a cigarettát, és szépen kezdte előszedegetni a botokat. Lazított az orsón, összeillesztette a tagokat, kiakasztotta a horgot a szemből. Csalit után nézett. A gyékényszatyorból előhúzott egy jókora dobozt. Apró razbórák, babakárászok tülekedtek benne. Kivett két jobb sorsra ezúttal egyátalán nem érdemes ikrapusztítót, és nagy szakértelemmel egyiknek a farka mögé, másiknak a hátába akasztotta a horgot. Úgy tartotta, hogy ha a farok mögött tűzi a halat, akkor a fenéken mindig felfelé törekszik, természetellenes neki a fejjel lefelé való mozgás. Így viszont nagyobb csinnadrattát csinál az amúgy kihalt téli vízben, és még akármilyen fenevad kíváncsiságát is felkeltheti.
Hamarosan a helyükre kerültek a kemény üvegbotok. A nehéz ólmok lassú méltósággal süllyedtek a helyükre. Oda, ahol nem akadnak gyökerek közé, nem szorulnak kövek alá. A horgot pedig eltartotta a fenéktől a rettegő préda.
Kérges ujjai megtörték a kis világítópatronokat, s a kapásjelző karikáiba csúsztatta, jó hosszú henket hagyva.
Előcsomagolta Öreg a kis kecskelábú székét, majd megterített ölében. Jóféle füstölt szalonna, ízletes barna kenyér, illatozó hagyma került elő. Falatozni kezdett.
Addig a karikák bánatosan lógicsáztak a zsinórokon. Néha meg-megremegtek, tudatták, hogy a csali még él. A szemközti oldal teljesen eltűnt a sötétben. Valahonnan a távolból egy vonatfütty hallatszott. A faluban hirtelen nagy riadalom támadt a platánokon alvó varjak közt, amit minden bizonnyal egy bagoly okozott, kiemelve egyet a tollas csontvázakból. A fekete madarak méltatlankodó lármáját idehozta a szél.
Közben elfogyott a szalonna és a kenyér. A maradékot visszakötötte a kendőbe, és a gyékényszatyor mélyére süllyesztette. Előkerült a kisüsti, ami a szüretkor maradt törköly minden ízét, zamatát átmentette ebbe vigasztalhatatlan téli világba.
Eközben a víz alatt folyt a haláltusa. Mindebből a felszínen csak annyi látszott, hogy meg-megrándul a karika, majd szépen felcsattant a bottesthez.
Öreg korát meghazudtoló fürgeséggel kapott a nyél után. Bevágáskor érezte, hogy mozdulatát valami nehéz, eleven teher kontrollálja. S ez az eleven teher szépen el is indul a víz alatt, be a nagy sziklák alá, ahol mindenféle éles kő, kagyló leselkedett orvul a mit sem sejtő horgász zsinórjára.
Horgászunk belekapaszkodott a nyélbe, s nyugodt, mesteri mozdulatokkal kormányozta a halat.
A zsákmány persze szeretett volna megszabadulni szúrós ékszerétől, és be is vetett mindenféle trükköt. Igyekezett a tuskó gyökerei közé rohanni, a mélybe törni, a sodrással tovaúszni, de odafent valami nem engedett. Sőt! Ahogy fogyott az ereje, úgy fogyott a távolság is. A felszínen még tett néhány kört, bevetett pár trükköt, de ezzel már inkább csak az ördögnek tartozott. Érzete, ahogy valami végigcsúszik a testén.
A jó Öreg végül megmerítette a halat. Letette a kőre, hagyta, hogy kicsit vergődjön, forgolódjon halóban. A menyhal karcsú barna, márványmintás testén megcsillant a víz. Száján egy vérfolt kapaszkodott, jelezve a seb helyét. Apró sötét szemei halálfélelemmel telve néztek a világba. Talán tudta, hogy neki az a kis hal volt az utolsó zsákmánya. Már alélt volt, mikor érezte, valami megemeli a fejét-
Kivette a szájszélt átütő horgot, és belecsúsztatta a szákba. A hosszúkás testre ráfeszültek a szemek. Közel hat kilós példány volt.
A kis szék hangos nyekkenéssel tiltakozott a rá nehezedő súly miatt. Öreg barátunk ismét rágyújtott. Számba vette az idei esztendőt. A disznóöléseket, a tavaszi választást, a nyári munkákat, amiket egyre nehezebben végzett el, az őszi szüretet, ahol már jobbára csak a fiatalok munkáját tudta felügyelni. És a kövér pontyokat, sovány keszegeket, a fürge csukákat, a csónaknyi harcsát. Az esztendő összegzéseként ismét nagyot húzott a palackból, majd szépen, komótosan pakolni kezdett.
Idén utoljára.
