Engedelmetekkel megosztanám veletek egyik nagy tavaszi élményem. Egy barátomtól hallottam egy kicsi, legfeljebb harmad hektáros tóról, festői környezetben a dél-dunántúlon. Hosszan készültem rá, mert közvetlen környezetemben odahaza nagyon meg kellett dolgozni minden halért, a ponty pedig ritka vendég volt. Már vágytam egy izgalmas pecára egy csendes, ismeretlen helyen.
Az út leszervezésében cimborám segített, de még alapos útbaigazítás ellenére is sikerült eltévedni. A tó festői környezetben, meredek domboktól körülölelve csillogott, egy keskeny szerpentinen kellett leereszkedni hozzá. A tógazda már várt, a nap pedig lassan alászállt a horizonton. Hely volt ugyan bőven, de annyira meredekek voltak a dombok, hogy mindössze egy földút szélességű sáv szolgált partként, ahol még a sátor sem fért volna el. Így maradtak azok a helyek, ahol volt hely a tábornak. Cimborám helyére ültem. A tó felezővonalán túl egy hatalmas fa állt ki a vízből. Úgy gondoltam, a jobb- bal oldalát dobálom, és a egy méterrel a fa elé a harmadikkal. Nyolcméteres mélységgel, palás-köves fenékkel, millió kagylóval, a felszínen épp hogy látható ágak meredeztek ki a százados törzsből.
(Ragaszkodó, gonosz kagyló az etetésről.) Mire a sátrat felvertem, épp csak annyi fény maradt, hogy botonként 30-30 szem bojlit, és fél kiló chunks-ot be tudtam szórni. A kenderes-pelletes-frolicos keverék már holdfényben csobbant. A bedobás izgalmas volt, nem voltam benne teljesen biztos, hogy jó helyre sikerült, de nagyot nem tévedhettem. Kinyitottam egy sört, s átadtam magam a megérdemelt pihenésnek. Sütött a hold, szikráztak a csillagok, valahol egy fülemüle énekelt. Úgy éreztem, már most megérte a majd’ hatszáz kilométer autózás.
Az éjszaka eseménytelen volt. A szomszédban pár srác matchezett gilisztával, tucatnyi pontyot fogtak –fejenként! Nem értettem, nekem miért nem jött semmi. Újracsaliztam, majd a reggeli fitnessre –kávé-cigi-kávé-cigi- mentem a halőrházhoz.
Délelőtt lassan jöttek a kapások, viszont bíztatóan emelkedett az egyedsúly halról-halra. Délre és öt kilónál beállt a csend. Ekkor tűnt fel, hogy sikerült a legmelegebb helyre ülnöm, mert a környéken egyetlen fa sem volt, s felkeltétől nyugtáig aszalódtam a napon. Illetve majdnem csend lett, mert a bal oldali és a középső swinger egyszerre kezdett őrült tempóban liftezni, a jelzők meg versenyt pittyegtek. Kiderült a tőlem vagy tíz-tizenöt méterre matchező sporttárs jó halat akasztott, s bizony az összeszedte a zsinórjaim is. Szerencsére sikerült gubancmentesen kiszabadítani a madzagokat még a hal fárasztása alatt, de bosszús voltam, hogy nem szólt, vegyem ki a botokat, mert baj lehet. Mintegy karmikus következményként a sporttárs másik matchét is elragadta valami. Örömmel mentem segíteni, a gyönyörű aranyszínű kettes nyurgát fárasztani, szákolni, majd elengedni. Húsz perc múlva a nagy is meg lett. A nyolc kiló pár dekás tükrös megdolgoztatta a karcsú pálcát és a tízes előkét.
Az akció némileg lefoglalt, de a harmadik órásja tartó süket csönd, és az áprilisi kínó forróság miatt kínomban kinyitottam a sokadik sört, majd belelapoztam a Sporthoriba. Ekkor újabb kapás. A jobbszélsőn. Bot vissza, székbe vissza, újság vissza. Pár nyugodt perc után egy pittyenéssel elindult felfelé a jobbos swinger. Bevágáskor azt hittem, belerántottam a fába a horgot. Kiderült a „fa” igen kitartó úszó, s nagyon jól érzi magát a mélyben. Húsz perce ment a húzdmeg-ereszdmeg, mire megjelent egy hatalmas halfej. Leírhatatlan érzés volt. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy szákoltam meg, vagy meddig fárasztottam. Első emlékképem, hogy remegő kézzel próbálok tárcsázni a havernak, miközben a bezsákolt szépség próbál elbújni a partról belógó fű közt. Nem vagyok híve a zsákolásnak, de ezt a halat tanúk és fotók nélkül nem lehetett elengedni. 
Lassan mindenki elszállingózott, újabb sör a nagy örömre. Ránéztem a nagy izgalomban megtaposott újságra. Befejezzem a cikket? Mintha a választ keresném, úgy futottam át a sorokat, figyelve hol is hagytam abba. Ekkor Csatt! A swinger bánatosan lógicsázott, a jelző visított, a bot bólogatott.
Olyan tánc vette kezdetét, amilyenről addig csak álmodtam. Hol a kagylópadoktól, hol a fától, hol a kisebb-nagyobb kövek borotvaszerű peremétől féltettem azt a szörnyet, ami valahol a mélyben harcol. Nem akartam elhinni, hogy még egy nagy jön, ráadásul ilyen hamar. Illetve nem is hamar, de a nagy örömködésben elment az idő, de sehogy sem akarta magát megmutatni a torpedó. Sajnos, a szinte kiürült a part, s a rendkívül élénken tiltakozó tíz kiló negyven dekás nyurgáról jobb képet nem sikerült készíteni. Hiába, tanulni kell ezt is…
Az este sörözéssel telt, s lassan beköszöntött az éjszaka. Van egy mondás: vannak napok, amelyek megérnek egy fél évszázadot.
